Utcai nyársak Kaizen módra

img_4756_1.JPG

Japánnal kapcsolatban rengeteg kulturális téma kínál kimeríthetetlen forrást az érdeklődők számára, de az egyik legizgalmasabb az egyszerre több érzékszervet is kényeztető gasztronómia. Ha egy férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út, akkor egy ország megismeréséhez az ételein keresztül. Enni-inni Japánban nem csupán a testi szükségletek kielégítése, hanem áldozás a művészet oltárán, finom elmerülés a keleti ország kultúrájában.

Ahogy azt már megszokhattuk, ha valamire rákattannak a derék japán szakik, akkor addig nem nyugszanak, amíg nem csinálják tökéletesen. Láthattuk ezt már a robotikától kezdve az animációs filmeken át az autógyártásig számtalan esetben, és nincs ez másként a gasztrónómia területén sem.

img_9746.JPG

Okonomijaki az oszakai éjszakában

Teljesen bevett dolog az országban, hogy egy-egy étterem nem bajlódik a kilométer hosszúságú menü összeállításával, hanem épp ellenkezőleg: csupán egyfajta ételre specializálódik, de azt minimum tökéletesen készíti! Egyszerűség, alázat és innováció - ez a három dolog ami tetten érhető ebben a mentalitásban. Amire nem meglepő módon van is külön szavuk, ha már egy egész filozófia kötődik hozzá: Kaizen.

img_8625.JPG

Sinkanszen valahol Kanagava prefektúrában

Amikor a hatvanas években a háború után először kezdett éledezni a japán büszkeség és öntudat, az egész  megkoronázása volt a Sinkanszen vonatok elindítása. Egy hihetetlen mérnöki kihívás tökéletes megoldása kovácsolta egybe az országot, helyreállítva a saját népükbe vetett hitet, és beindítva azt a rakétát ami megágyazott a ma már közhelyként elkönyvelt vezető szerepnek technológiában és precizitásban. Japán már a 80-as években a high-tech valóság szinonímája volt (számológépes óra ugye megvan mindenkinek?). Az ide vezető út pedig nem lett volna elérhető, ha nincs meg az a fajta alázat és elkötelezettség a tökéletességre való törekvésben, ami mindig is az alapját jelentette a japán mentalitásnak. Ez a mentalitás pedig az egyszeri turista mindennapjait is szebbé varázsolja.

img_9704.JPG

Takojaki Dotonboriban,Oszakában

Ha már felültem a közhely-sinkanszenre, akkor annyit muszáj megjegyezni a gasztronómiai visszacsatolás érdekében, hogy Kelet-Ázsiában eddigi tapasztalataim alapján szinte lehetetlen rosszat enni. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy Japán ebben a versenyben is igencsak előkelő helyen végez, megörvendeztetve minden kedves éhesen arra járót. Szintén nem meglepetés, hogy ennek leginkább a már említett tökéletességre törekvéshez és a munka iránti alázathoz van köze.

img_3270_1.JPG

Nyárs árus Uguiszudani állomás mellett, Tokióban

Miközben Oszakában azon csodálkoztunk a szilvás medúzánkat fogyasztva, hogy drágább a krumpli, mint bármely tengeri lény, megtapasztaltuk, hogy milyen kevés alapanyagból mennyire harmónikus és ízletes ételeket tudnak készíteni. Bár az első vasútállomás melleti, nyársakat kínáló utcai árusnál eljuthatunk a kulináris Mennyországba, mindössze 100 jen körüli igen jutányos áron, az a szép az országban, hogy az ételkészítés és fogyasztás minden szintjén megjelenik ez a tökéletességre való törekvés. Ennek a gyökere valószínűleg a japán lélek finomságában és a szigetek és a tenger nyújtotta korlátozott erőforrásokban keresendő. Bár az ország területének alig 3-4%-a művelhető csak, és egzotikus fűszerek sem nagyon teremnek, mégis mindig óriási tömegeket kellett etetni. Ezt a műfajt pedig csak akkor lehet jól csinálni, ha szinte a semmiből is tudnak érdekes és ízletes ételeket varázsolni. Ezzel a hozzáállással készítenek csodákat a derék japánok a sarki nyársastól a Michelin csillagos éttermekig.

 

img_3273.JPG

Nyársakra várva

Mindannyian ismerjük a legendákat a szusiról, és annak tökéletes elkészítéséről, pedig alapvetően egy “egyszerű” ételről van szó: algalapba csavart rizs, a centrumban egy kis bolondsággal például vöröstonhallal. A Cukidzsi halpiac hírneve is ehhez az ételhez kapcsolódik elsősorban. Mert bár roppant érdekes a rengeteg vízi lény színes kavalkádja a hazánkfiának, de mégiscsak arról lett nevezetes a piac, hogy szigorú hangú, fejkendős arcok üvöltve alkudoznak hajnalban a frissen fogott tonhalakra, egy belvárosi bérház árát elköltve a szebb és méretesebb példányokra. Amit aztán a legkiválóbb és legdrágább éttermekben szolgálnak fel, amik közül egyesekbe már a bejutás is külön művészeti ágat képvisel. Igaz ugyan, hogy a tonhalak esetében inkább marketing értéke van a dolognak, de működik. Itthon sokan a szusival azonosítják a teljes japán gasztronómiát, miközben ennél mérhetetlenül többet kínál a szigetország konyhája.

 

img_8168.JPG

Ramen a Cukidzsi piac mellett

Hogy zárásként csak egy példát mondjak rögtön a környékről, a halpiac melletti rámenes a tökéletes szemléltetője mind a szusin túli gasztronómiának, mind a tökélyre csiszolt, csupán egyfajta étellel operáló helyeknek (a halpiac mellett sertés alapú levest árulás bátorságáról nem is beszélve). A menü egy elemet tartalmaz és a rendelésnél csak a mennyiséget kellett megadni. A hatás persze ezzel teljesen ellentétes: minden a helyén van, és boldogan távozunk, teli gyomorral. És úgy tűnik nem csak mi, a falon szerényen megbúvó újságcikkek emlékeztetnek rá, hogy már sokan méltatták a helyet, mint például a New York Times “rámen ügyi” szakírója. Sok másfajta ételt kínáló helyhez volt még szerencsénk az út során, és legyen szó szinte bármiről a takojakiról, a kobe marhán át a végre már itthon is kapható okonomijakiig, mindenhonnan boldogan és jóllakottan távoztunk, nem győzve csodálattal adózni az egyszerűségében nagyszerű recepteknek és az alázattal elkészített ételeknek amik tökéletesen kivitelezve kerültek elénk.

Még több Karakuchi a Facebookon!
süti beállítások módosítása