Aki animéket néz gyakran reagál érzékenyen ezen kulturális jelenséggel kapcsolatos sztereotípiákra és fals kijelentésekre. A nyugati féltekén a mainstream sorozatok ismertek, a legtöbb hamis gondolat feltehetően ebből fakadhat. Kapcsolódó jelenség az otakuk személye, mely egyfajta létformát jelent. Bár legtöbbször az animék, mangák elvakult követőit, gyűjtőit értik ide, de emellett ide tartozik az összes olyan tevékenység, amely során az illető gondolkodása egy adott hobbi körül forog. Jelen cikkemben szeretném bemutatni, mit jelent az otakuk számára ez a világ; miért tekintenek olyan sokan az animére hiánypótló műfajként; miért népszerű a felnőttek között is, illetve miért ellentmondásos a megítélésük.

Az animék megjelenése 1917-re tehető, amikor még reklámok formájában találkozhattak velük a mozivetítések előtt. A klasszikus értelemben vett, színes és hangos japán animációra 1958-ig kellett várni, amikor július 14-én a Mole's Adventure műsorra került. Azóta több formában is megtalálható: az adathordozóra, otthoni vetítésre készített OVA-k (original video anime) vagy OAV-ok (original anime video), az „egészestés” filmek, illetve később az interneten már az ONA-k (original net anime) is teret hódítottak maguknak.

A reklámszerepet lassan levetkőzték, létrejöttek a rövid, tanulságos vagy vicces történetek, az élőszereplős filmekhez készült rajzfilmes betétek, ritkábban a propaganda-animációk. Technikai megvalósításukat tekintve igencsak változatos formát mutattak, ahogyan a nyugati kultúrában is kísérleteztek a stop motion-nel, a kivágott figurákkal, illetve a későbbi, animált képkockás megoldásokkal. A legelső, még fekete-fehér anime sorozat 1961 és 1964 között futott a tévében: az Otogi Manga Calendar rövid, háromperces epizódokból áll, és a történelem aktuális, napi évfordulóit, érdekességeit mutatja be. A filmek közül az 1944-es Momotaro: Sacred Sailors számít mérföldkőnek, mely még a gyereket célozta meg. Az időszakra jellemző "nyugati" szándékkal ellentétben ekkor még a propaganda helyett igyekeztek a reményt, küzdőszellemet, egyéb erényeket és a történelmet fókuszba helyezni.

A mangák és az animék ősatyjának Tezuka Osamut tekintik. Róla már írtam néhány szót a Metropolis című film ismertetésekor, de neki köszönhető a Magyarországon is vetített Kimba, a fehér oroszlán, az Astro Boy, a Black Jack, az idén felújított Dororo eredetije, valamint a Toei Animation stúdiójának Son-Goku karaktere is. Nem véletlen, hogy Japánban akkora tisztelet övezi őt, mint Amerikában Walt Disneyt, hiszen számtalan alapot fektetett le a klasszikus értelemben vett animékkel kapcsolatban. A mangaka (japán manga író) öröksége a jelenben is tovább él, munkásságát az igazi rajongók mind elismerik.

A mainstreamen túl számtalan olyan alkotás létezik, mely szellemiségében, kidolgozásában és üzeneteiben bármely egyéb filmet vagy sorozatot felülmúl. Már jóval a Sailor Moon – Dragon Ball páros előtt láthattuk hazánkban Kimba, a fehér oroszlánt, a Toriumi Hisayuki rendezte Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkalt, Kurokawa Fumio művét, a 80 nap alatt a Föld körül Willy Foggalt, valamint a Studio Pierrot Csip-csup csodák című sorozatát. Akkoriban még nem számított közismertnek, hogy ezek is animék, akárcsak a korosztályom gyermekéveiben vetített, közkedvelt Múmin.

Az egyik legismertebb rendező, Miyazaki Hayao egyben a Studio Ghibli alapítója is, az ő alkotásai közül nem egyet élvezhettünk a magyar mozikban is. A mester bevezet bennünket az animék világába, megmutatja, milyennek is kellene lennie egy jól megírt történetnek. Filmjei nem csupán egyetlen korosztályt szólítanak meg, gyakran a felnőtt közönségnek is tartogatnak üzeneteket. Miyazaki gyakran csempészte bele szeretetét a természet és a falusi élet iránt, többször is felhívja a figyelmünket a harmonikus együttélés fontosságára és értékére. A természetvédelem csak egyetlen a sok közül, ami témaként előtérbe kerül a művek sokaságában.

Az animék gyakran nyúlnak a fantáziavilág eszközeihez, közkedvelt a műfajok keveredése, a drámai hangvételű sorozatok mellett foglalkoznak, hétköznapok jelenségeivel is. Sajnálatos tévhit, hogy az anime maga is műfaj, pedig csupán egy megjelenítésiforma: a kifejezés eredendően nem csak a japán animációra vonatkozik. A jelentésváltozás oka, hogy az animék gyakran túlmutatnak az átlagos rajzfilmeken. Ami igazán megkülönbözteti őket a többitől, az a tartalom. Hiszen azon túl, hogy a főszereplők animált karakterek, a témák és a műfajok meglehetősen színes képet mutatnak, tehát nem a gyermek korosztályt célozzák meg. Akárcsak az élőszerelős alkotások esetében, itt is akadnak ifjúsági, matiné, kamasz, felnőtt és XXX kategóriás besorolások is. Ugyanúgy használják a szimbólumok világát, ahogyan előszeretettel alkalmaznak allegóriákat is, visszanyúlnak a klasszikus és az ókori irodalomhoz, feszegetnek filozófiai és társadalomtudományi kérdéseket, de a vallás és a politika sem menekülhet a görbe tükrök sokasága elől.

Ami klasszikus szereplőkkel nehezen megvalósítható, annak csupán a kézügyesség szab határt az animék esetében. Ez egy olyan kifejezésforma, amely tabukat feszeget, nyersen és naturálisan ábrázol, az arcunkba tolja a mondanivalóját, miközben távola tartja magát az állásfoglalástól. Eszköztára bővebb, bemutatja nekünk a környezetünket, amelyben élünk; gyakran kalauzol el bennünket a szigetország történelmébe, illetve a mitológiák világába. Az egyik sajátossága, hogy valós helyszíneket is előszeretettel ábrázol: a Trinity Blood esetében Budapest jellegzetességeit is megmutatja.

Számtalan technikát alkalmaz, így megjelenése meglehetősen változatos. Akadnak statikus képekkel operáló művek, de animációtörténeti mérföldköveket is találhatunk köztük. Az Akirát alkalmazott először olyan imitált kameramozgásokat, melyek az élőszereplős akciófilmekre jellemzők. Hasonlóképpen a Ghost in the Shell is kiemelendő, hiszen a Mátrix készítésekor rengeteget lestek el az alkotók az animátoroktól. Folytatása, a Ghost in the Shell: Innocence pedig azért lényeges, mert a monumentális jeleneteknél annyira részletesen kidolgozták a hátteret is, hogy az apró emberfigurák is tökéletesen felismerhetők. Különleges látványvilága van a Gankutsuounak is, mely Monte Cristo grófjának történetét dolgozza fel.

A sztereotípiákon helyett bemutattam, hogy az anime nem egyszerűen egy műfaj, hanem egy kulturális jelenség, amely elsősorban Japánra jellemző, de már számos ázsiai országban megjelent (Kína: Big Fish and Begonia, Dél-Korea: Wonderful Days). Jellemzője, hogy az animációk túlmutatnak azon, hogy egyetlen közönséget szólítsanak meg; több témát érintenek, aktuális problémákra mutatnak rá és örökérvényű tabukat feszegetnek. Annyi bizonyos, hogy az átlagos nyugati társadalom számára szokatlanok, mert nem csak a szórakoztatás és a happy ending a céljuk, inkább elgondolkodtatnak, gyakorta realisztikusan mutatják meg a végkifejletet. Remélem sikerült kicsit helyére tennem a kialakult és élő fals elképzeléseket az animékkel kapcsolatban, és többen is nyitottabbak lesznek a világuk iránt.

Smaragd Sárkány