Japánnal kapcsolatban rengeteg kulturális téma kínál kimeríthetetlen forrást az érdeklődők számára, de az egyik legizgalmasabb az egyszerre több érzékszervet is kényeztető gasztronómia. Ha egy férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út, akkor egy ország megismeréséhez az ételein keresztül. Enni-inni Japánban nem csupán a testi szükségletek kielégítése, hanem áldozás a művészet oltárán, finom elmerülés a keleti ország kultúrájában.
Ahogy azt már megszokhattuk, ha valamire rákattannak a derék japán szakik, akkor addig nem nyugszanak, amíg nem csinálják tökéletesen. Láthattuk ezt már a robotikától kezdve az animációs filmeken át az autógyártásig számtalan esetben, és nincs ez másként a gasztrónómia területén sem.
Okonomijaki az oszakai éjszakában
Teljesen bevett dolog az országban, hogy egy-egy étterem nem bajlódik a kilométer hosszúságú menü összeállításával, hanem épp ellenkezőleg: csupán egyfajta ételre specializálódik, de azt minimum tökéletesen készíti! Egyszerűség, alázat és innováció - ez a három dolog ami tetten érhető ebben a mentalitásban. Amire nem meglepő módon van is külön szavuk, ha már egy egész filozófia kötődik hozzá: Kaizen.
Sinkanszen valahol Kanagava prefektúrában
Amikor a hatvanas években a háború után először kezdett éledezni a japán büszkeség és öntudat, az egész megkoronázása volt a Sinkanszen vonatok elindítása. Egy hihetetlen mérnöki kihívás tökéletes megoldása kovácsolta egybe az országot, helyreállítva a saját népükbe vetett hitet, és beindítva azt a rakétát ami megágyazott a ma már közhelyként elkönyvelt vezető szerepnek technológiában és precizitásban. Japán már a 80-as években a high-tech valóság szinonímája volt (számológépes óra ugye megvan mindenkinek?). Az ide vezető út pedig nem lett volna elérhető, ha nincs meg az a fajta alázat és elkötelezettség a tökéletességre való törekvésben, ami mindig is az alapját jelentette a japán mentalitásnak. Ez a mentalitás pedig az egyszeri turista mindennapjait is szebbé varázsolja.
Takojaki Dotonboriban,Oszakában
Ha már felültem a közhely-sinkanszenre, akkor annyit muszáj megjegyezni a gasztronómiai visszacsatolás érdekében, hogy Kelet-Ázsiában eddigi tapasztalataim alapján szinte lehetetlen rosszat enni. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy Japán ebben a versenyben is igencsak előkelő helyen végez, megörvendeztetve minden kedves éhesen arra járót. Szintén nem meglepetés, hogy ennek leginkább a már említett tökéletességre törekvéshez és a munka iránti alázathoz van köze.
Nyárs árus Uguiszudani állomás mellett, Tokióban
Miközben Oszakában azon csodálkoztunk a szilvás medúzánkat fogyasztva, hogy drágább a krumpli, mint bármely tengeri lény, megtapasztaltuk, hogy milyen kevés alapanyagból mennyire harmónikus és ízletes ételeket tudnak készíteni. Bár az első vasútállomás melleti, nyársakat kínáló utcai árusnál eljuthatunk a kulináris Mennyországba, mindössze 100 jen körüli igen jutányos áron, az a szép az országban, hogy az ételkészítés és fogyasztás minden szintjén megjelenik ez a tökéletességre való törekvés. Ennek a gyökere valószínűleg a japán lélek finomságában és a szigetek és a tenger nyújtotta korlátozott erőforrásokban keresendő. Bár az ország területének alig 3-4%-a művelhető csak, és egzotikus fűszerek sem nagyon teremnek, mégis mindig óriási tömegeket kellett etetni. Ezt a műfajt pedig csak akkor lehet jól csinálni, ha szinte a semmiből is tudnak érdekes és ízletes ételeket varázsolni. Ezzel a hozzáállással készítenek csodákat a derék japánok a sarki nyársastól a Michelin csillagos éttermekig.
Nyársakra várva
Mindannyian ismerjük a legendákat a szusiról, és annak tökéletes elkészítéséről, pedig alapvetően egy “egyszerű” ételről van szó: algalapba csavart rizs, a centrumban egy kis bolondsággal például vöröstonhallal. A Cukidzsi halpiac hírneve is ehhez az ételhez kapcsolódik elsősorban. Mert bár roppant érdekes a rengeteg vízi lény színes kavalkádja a hazánkfiának, de mégiscsak arról lett nevezetes a piac, hogy szigorú hangú, fejkendős arcok üvöltve alkudoznak hajnalban a frissen fogott tonhalakra, egy belvárosi bérház árát elköltve a szebb és méretesebb példányokra. Amit aztán a legkiválóbb és legdrágább éttermekben szolgálnak fel, amik közül egyesekbe már a bejutás is külön művészeti ágat képvisel. Igaz ugyan, hogy a tonhalak esetében inkább marketing értéke van a dolognak, de működik. Itthon sokan a szusival azonosítják a teljes japán gasztronómiát, miközben ennél mérhetetlenül többet kínál a szigetország konyhája.
Ramen a Cukidzsi piac mellett
Hogy zárásként csak egy példát mondjak rögtön a környékről, a halpiac melletti rámenes a tökéletes szemléltetője mind a szusin túli gasztronómiának, mind a tökélyre csiszolt, csupán egyfajta étellel operáló helyeknek (a halpiac mellett sertés alapú levest árulás bátorságáról nem is beszélve). A menü egy elemet tartalmaz és a rendelésnél csak a mennyiséget kellett megadni. A hatás persze ezzel teljesen ellentétes: minden a helyén van, és boldogan távozunk, teli gyomorral. És úgy tűnik nem csak mi, a falon szerényen megbúvó újságcikkek emlékeztetnek rá, hogy már sokan méltatták a helyet, mint például a New York Times “rámen ügyi” szakírója. Sok másfajta ételt kínáló helyhez volt még szerencsénk az út során, és legyen szó szinte bármiről a takojakiról, a kobe marhán át a végre már itthon is kapható okonomijakiig, mindenhonnan boldogan és jóllakottan távoztunk, nem győzve csodálattal adózni az egyszerűségében nagyszerű recepteknek és az alázattal elkészített ételeknek amik tökéletesen kivitelezve kerültek elénk.