És akkor a házigazda nagymamája azt mondta, hogy おはようございます

12.jpeg

Arra ébredek, hogy leszakad a derekam. Egy pillanatig nem értem, miért nem tudok leszállni az ágyról - az agyam hajnal négykor még nem dolgozta fel maradéktalanul az infókat - és miért kell hernyóként kikúsznom/levergődnöm magam egy reménytelenül vékony tatamiról a mocsok hidegben. Mire ezt végigzongorázom, az agyam is megküldi a frissítést: Motegiben vagyok, Japánban, november 16-a van. Kibotorkálok a vécére, leülök, és majdnem fejest ugrok az ajtóba menten, mert a deszka van vagy 30 fokos. Kitépem a fali tartóból a távkapcsolót, megnyomok valamit, mire meleg víz tör fel a budiból gejzírként, és katapultál végérvényesen a vécén túlra, ki a fürdőszobába. Ohajógozaimas, mondja egy halk hang, mire úgy rántom fel a gatyámat a bokámról, hogy kis híján a hasüregembe nyomja fel a golyóimat. Morning, hörgöm, a házigazda nagymamája pedig kifürkészhetetlen arckifejezéssel elcsoszog mellettem, és ugyan egy büdös szót nem szól, de nem is kell neki.

Hőlégballon világbajnokságon vagyok éppen, az egyik magyar pilóta csapattagjaként, elvileg tolmácsolni, de ahogy az a Narita reptérre megérkezve vagy 15 órával ezelőtt kiderült, éppen pantomimesnek is jöhettem volna, kommunikálni sokkal egyszerűbb mutogatással, mint angolul, mert a japánok kényszeres rettegése a megszégyenüléstől mindent felülír, még az embereket (elvileg) a gének szintjén hajtó kommunikációs vágyat is. A képlet rém egyszerű, én megszólalok, ő dekódolja, hogy az angolságom, jobb mint az övé, ergo ha válaszol, akkor ezt én is tudni fogom. Így inkább nem szólal meg, mert akkor elkerülhető a szégyen.

Lett volna pedig igény a kommunikációra, például akkor, amikor a vámhivatalt kerestük, vagy amikor éjjel egykor lerohadt a kocsi, és hát telefonon keresztül a "tessék értünk jönni a Total kútra" elmutogatva nem feltétlenül működik. Aztán amikor 6 perc múlva ott volt az autómentő, akkor kerestem a fölényes európai pofámat a földön. GPS, mutogatta el a sofőr, minden bérkocsiban van, megnézték honnan jön a jel, és hogy mozog-e, nem mozgott, telefonált is = ki köll menni, megnézni. Ilyen ország ez, iszonyú kettősségek és európai embert az őrületbe kergető bürokrácia és a hagyományokhoz való kényszere ragaszkodás jellemzi, imádod, hogy a nyolcemeletes műszaki áruházban egy csak a vécékről szól, és az egyik gyártó szponzorálja a japán nemzeti hőlégballon csapatot, aztán a fejed vakarod az autópálya melletti mosdóban, ahol nincs angolvécé, csak egy porcelánba vájt lyuk a padlón, meg kapaszkodó a falon. Amit nem 182 centis faszira terveztek, de ez egy másik történet.

Hőlégballonozni Japánban pont olyan jó, mint Luxemburgban, vagy Debrecen mellett, sőt, picivel jobb, mert Motegit, a Honda saját versenypálya-komplexumát mintha erre a sportra találták volna ki, a helyi lakosság rém büszke arra, hogy vb-t rendeznek, a családok pedig versengnek a pilótákért, mármint hogy elszállásolhassák őket a a verseny időtartamára, pedig ez nem kevés kényelmetlenséggel és váratlan hajnali sztriptízzel jár, ugye. A lakás alatt egyébként egy Hello Kitty!-üzem működött, a meó által visszadobott, ingyen elvihető cuccok eklektikus, őrült tort ültek a hagyományos japán műtárgyakkal, mindezt egy 195 centi belmagasságú, eleve 4 főt ellátó, 70 négyzetméteres lakásban, ahová még négyen szabadultunk be magyarok, hogy kifogyhatatlan humorforrást szolgáltassunk a tatamin való alvástól és törökülésben, 25 centi magas asztalról való étkezéstől két nap alatt az idegösszeroppanás szélére kerülő csökönyös, makacs európaiságunkkal.

Pedig a jót meg lehetne szokni, és Japán, ha felületesen, egy hétre nézve is, de jó. Tiszta és rendezett, szép és gondozott, minden kereszteződésben, faluban van valami, amit meg akarsz nézni, mert okos dolog, vagy csak szép. Ódzkodsz a bablekváros reggeli péksütitől a versenyeligazítást hallgatva fél ötkor, amikor a nap még sehol, de érzed, hogy már mindjárt felkel, és megvilágítja a betonplaccot, ahol sorban állnak a mikrobuszok, mellettük a kócos, teát vagy kávét szürcsölő, a hidegben toporgó ballonosok, és akkor fújhatjuk végre fel a kupolát, és lehet menni repülni.

19levin-obit-1-facebookjumbo.jpg

És amikor leszállsz, és rizsföldre érkezel, akkor mindig van valaki, aki segít, és nem csak te leszel szügyig sáros, ha ez megvigasztal, hanem ő is, akinek a termését most taroltad le picit, de nem baj, tényleg, örülünk, hogy nem a szomszédhoz tetszett leszállni. Vagy amikor jó a szél és a pilótád egy Végh Sándor nevű őrült zseni, aki úgy teszi le két termőföldes placc közé a másfél méter széles töltésre a ballont, hogy a manőverre odasereglő iskolások megtapsolják, a versenyigazgató-helyettes amerikai, aki mindent megnyert ebben a sportban, amit megnyerhetett, pedig megöleli a magyar pilótát, amikor az kiszállsz a kosárból, és azt mondja neki, hogy man, I wish I could fly like that, but to be honest, I never eve tried.

A záróünnepségen a házigazdák egy dologra nagyon odafigyelnek: a pódiumra minden pilótát felhívnak, és a 106 fős mezőny minden egye tagja kap valamit tőlük. És a csapatok mindenkit megtapsolnak, nemcsak az első hármat, így senki nem érzi magát vesztesnek, még az sem, aki szó szerint 12 perc alatt vesztette el vezető helyről a világbajnokságot. És erre tizenhárom év múlva is úgy emlékszem, mintha ma történt volna.

(David N. Levin emlékére. Remélem, ott, ahol vagy, működik a Google Translate.)

Még több Karakuchi a Facebookon!
süti beállítások módosítása